Rowan

Chery este sokáig sír, próbálom megölelni, de nem érezi. Szörnyű érzés látni, ahogy szenved, és nem tudok segíteni rajta. Amióta a szülei meghaltak, kezd megfeledkezni rólam, úgy érezheti, nincs már értelme gyermeteg álmokat dédelgetnie, amikor minden összeomlik körülötte. Szeretném megmondani neki, hogy ez a valóság. Szeretnék neki mesélni a halálról, és arról, hogy rengeteg érdekes ember él még a világon. De nem tehetem, mert nem lát, még csak meg sem érzi, amikor nekem sétál. Hiába tudom, hogy milyen puha a bőre a kezén, ha ő sosem érezheti az enyémet.

   Egész éjszaka mellette fekszem, a délutánra gondolok, amikor legutoljára szólt hozzám. Volt annyi erőm, hogy a fejére borítsak egy doboz gabonapelyhet, de többet nem tehettem érte. Kétségbe vagyok esve, hogy el fog felejteni. Rengeteg barátom van a szellemek között, mégis ő a legfontosabb ember a számomra. Talán azért, mert láttam felnőni, vagy talán azért, mert mindig is odafigyelt a világra maga körül, és megérezte, hogy létezem. Hitt bennem, még akkor is, amikor ez képtelenségnek tűnt.

   Reggel, mikor újabb rémálmokból ébred, azonnal felém fordul. Ezen nagyon meglepődöm, ugyanis egyenesen a szemembe néz. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad, nem tudom eldönteni, hogy lát-e engem. Egyenesen engem bámul, aztán távolabbra fókuszál, átnéz rajtam. Elfog a csalódottság. Tenyeremet az arcára simítom, mire kissé összerezzen, de nem mozdul. Én sem merek megmoccanni, hisz a remény lángja újra felgyullad bennem. Zöld szemei a tekintetemet keresik, de nem látnak engem.

   - Itt vagyok – suttogom, remélve, hogy ő is meghallja, de tudom, hiába próbálkozom. Chery keze az arcára vándorol, éppen oda, ahol az enyém is van, ujjaink összeérnek, ő mégis csak saját bőrének tapintását érzékeli. Az ő világa ferde, jobban mondva üres foltok éktelenkednek rajta. Ezek a foltok vagyunk mi, szellemek, az ő érzékszervei pedig készségesen kipótolnak minket, elhitetik vele, hogy nem is létezünk.

   A lány elhúzódik és felkel. Állig érő, barna hajába világos tincsek vegyülnek, melyek szürkének tűnnek a rájuk vetülő árnyékban.

Az Anonim Kísértetek kávézó a kikötőtől nem messze, a Corridor du Littoralon található. A szellemek nagy része ide jár, hogy találkozzanak egymással, így az én barátaim is általában errefelé tanyáznak. Meg kell várnom, míg egy vendég belép az ajtón, hogy én is besurranhassak mögötte. Az ízléses berendezésű étteremben nem sokan lézengenek, mégis felismerek pár élőhalottat, leginkább búskomor, érdektelen arckifejezésük hívja fel rájuk a figyelmemet. Az egyik hátsó asztalnál megpillantom Feyt és Birköt. Ők azok közé a szellemek közé tartoznak, akik még a halálban sem keserednek el, most is egymásnak dőlve bámulnak ki az ablakon, miközben jókat nevetnek valamin. Pár éve, mikor Fey csatlakozott a csoporthoz, a fiúval rögtön egymásra találtak, azóta pedig elválaszthatatlan párossá váltak.

   - Sziasztok! – ülök le velük szemben, barátaim pedig széles mosollyal üdvözölnek. Fey zöld szemei csak úgy szikráznak a reggeli napsütésben.

   - Jó reggelt!

   - Mi újság? – próbálok beszélgetést kezdeményezni, bár már alig várom, hogy mesélhessek a reggel történtekről.

   - Semmi különös, azt hiszem, hamarosan elkezdek az építészeti egyetem óráira járni – válaszol Birk, és büszkén kihúzza magát. Amióta csak ismerem, tanul, de egy félévnél többet sohasem töltött egy szakon. Talán életében szorgalmasabb lett volna, így azonban már nem is érdekli annyira a dolog. Csak próbál valami elfoglaltságot találni, amivel kibírható az öröklét. Egy pillanatra megsajnálom, aztán eszembe jut, hogy lényegében én is ezt csinálom, csak az én hobbym maga Chery. Valószínűleg kevésbé lennék ijesztő és magányos, ha valami mással is foglalkoznék.

   - Miért? Mi a baj az orvosival? – kérdezem végül egyszerűen, és az ez idáig teljesen néma Fey tekintetét követve, kinézek az ablakon. A Szent Lőrinc vize csendes ütemben hömpölyög az óceán felé, taréjos hullámain olvadó jégtáblákat szállít. Ezek talán még a sós vízben is csak nehezen fognak felolvadni, nem csoda, hogy Quebec városa a tengerparttól kicsit messzebb épült, hisz a Labrador áramlásnak köszönhetően még itt is megérezni a víz közvetlen közelében uralkodó zord, jeges éghajlatot.

   - Hát, az a helyzet, hogy rájöttem, az orvostudomány sosem érdekelt túlzottan.

   - A világért sem vallaná be, de igazából már az első héten elvesztette a fonalat, és a biokémiából egy mukkot sem ért – kuncog fel Fey a tőle megszokott, csilingelő hangon, mire Birk felmordul, de továbbra is kedvesen öleli magához kedvesét. Ujjai a lány vörös tincseivel szórakoznak, amit ő talán már észre sem vesz, olyan természetes a számára, én mégis felfigyelek rá.

   - Chery már néha érzi, ha megérintem.

   Engem is meglep, hogy milyen gyorsan és megállíthatatlanul törnek elő belőlem a szavak. Valakivel azonban muszáj megosztanom őket. A lelkem egyik fele dalol és ugrándozik örömében, a másik azonban saját erejétől retteg. A kopogó szellemek sosem békések, az Anonim Kísértetek Szellemvadász Szakosztálya pedig gondoskodik az agresszív egyedekről. Senki sem tudja, hová kerülnek aztán a lelkek.

   - De hisz ez fantasztikus! – lelkendezik Fey. – Szerinted látó lehet?

   - Nem tudom... Úgy érzem, inkább én vagyok az, aki egyre erősebb – rázom a fejem értetlenül. A kávézó asztallapjaiba gondosan formált mintákat faragtak, pár ujjamat végighúzom a bonyolult motívumokon, holott tudom, a stílusosság kedvéért valamilyen átlátszó anyaggal öntötték ki őket. Csak az egyenletes, tükörsima lakkozást érzem, az alatta díszelgő képek pedig mintha incselkednének velem, nem tudom megérinteni őket.

   - Rowan – kezdi óvatosan Birk –, nem lesz ez így jó. Tudod, hogy mi tehet egy halottat erőssé, ugye?

   Tudom a választ, ahogyan mindenki más is, aki akárcsak egyszer is látott nagyobb szellemet.

   - A harag és az idő.

   Birk bólint, a mellette ülő lány pedig csalódottan biggyeszti le vörös ajkait. Fey sosem szeretett komoly témákról beszélgetni, néha olyan érzésem támad, hogy még a saját haláláról sem hajlandó tudomást venni.

   - Te nem vagy öreg. Ha tényleg erősödsz, akkor viszont csak úgy lángolhat benned a düh.

   - Nem értem. Miért lennének ilyen indulataim?

   Birk vállat von, mintha csak végzett volna a kioktatásommal.

   - Ezt neked kell tudnod.

Miután elköszönök Feytől és Birktől, elindulok megkeresni Cheryt. Igazából nem is nagyon kell keresnem, tudom, hogy a szobájában ücsörög. Nehézkesen, de átpréselem magam az ajtaján, nem szeretek masszív tárgyakon keresztülmászni, bár még mindig ez a legkönnyebb módja a különféle tárgyak és akadályok legyőzésének. Megállok az ágyon fekvő lány mellett, és egy pillanatig figyelem, vajon megint a plafont bámulja-e, vagy győzött a fáradtság, és egyszerűen csak nyitott szemmel alszik. Aztán pislog egyet, és minden kétségem eloszlik afelől, hogy Chery még a saját szívverését is képes lenne megállítani, ha igazán halottnak akarna látszani.

   Fölé hajolok, mert ilyenkor néha tudja, hogy figyelem. Talán a kisugárzásom vagy valami aurás cucc az oka, de mindig megérzi a jelenlétemet. Most is pislog párat, ahogy egészen közel megyek hozzá, az orrunk már majdnem összeér. Az ő szemei máshogy zöldek, mint Fey ragyogó írisze, ez az árnyalat nem annyira a frissen vágott fűre, mint inkább a Szent Lőrinc iszaptól és algáktól zavaros vizére emlékeztet. Ő utálja ezt a színt, pedig világosbarna hajával és olajbarna bőrével olyan, akár egy erdei tündér.

   - Chery – suttogom, és bár tudom, hogy nem hallhatja, amit mondok, mégis olyan, mintha összerezzenne egy pillanatra. Rossz érzés őt ennyire szomorúnak látni. Fel akarom kelteni, ki akarom zavarni a szobájából, és meg akarom keresni a barátait, hogy végre foglalkozzanak vele. Így előbb vagy utóbb, de Chery tönkre fog menni.

   - A nevemen szólítottál? – A lány arcára zavarodott kifejezés ül, várja, hogy válaszoljak. Egy pillanatra megszédülök, amikor rájövök, hogy hallott engem. Éveken keresztül hiába beszéltem, néma és láthatatlan voltam, most pedig mintha átszakadt volna egy gát. Ami azonban még jobban meglep, hogy Chery nem fél tőlem. Mert más azt képzelni, hogy egy szellem lakik a szobádban, mint hallani, ahogy egy alaktalan férfihang a neveden szólongat. Miért nem rémül halálra?