Chery

A nagynénémnél vagyok, most jöttünk haza a kórházból, ahol pár napig bent tartottak. Nem esett komoly bajom, a robbanáskor eltört a csuklóm, de különben pár zúzódással megúsztam. Néhány hétig nem fogok suliba menni, a pszichológus szerint fel kell dolgoznom a traumát. Mintha ezt fel lehetne dolgozni.

   A legfurcsább az, hogy nem érzem magam egyedül. Nem érzem magam elég egyedül. Mert itt van körülöttem ez a rengeteg gyászoló ember, és mind osztozni akarnak a fájdalmamban, nem fogják fel, hogy nem tudnak segíteni. Sokkal jobb lenne, ha békén hagynának végre. Ugyanakkor... hiányoznak a barátaim, szeretnék velük újra hülyéskedni, mint régen, szeretném elfelejteni ezt az egészet, de ők úgy tesznek, mintha nem is ismernének. Látom a szemükben az aggodalmat, a szánalmat, nem mernek hozzám szólni, még csak rám mosolyogni sem. Amikor meglátogattak a kórházban egyikük sem tudott mit mondani, pedig én csak azt szeretném, hogy minden változatlan maradjon. Majd egyedül kisírom magam, mikor magamra maradok, és az illúzió széthullik. De velük... Velük nem kellene szomorúnak lennem.

   Árva lettem hát. Olyan idegen ez a szó. Ár-va. Egy darabig csak ülök a puha, idegen illatú ágyneműn. Érzem, hogy könnyek futnak végig az arcomon, pedig már vagy ezerszer tisztára mosták sápadt bőrömet. Nem tudok enni, nem tudok aludni, csak sikítani és bőgni tudok. Nem tudom tartani magam, most is felordítok. Fogalmam sincs, miért teszem, de egy pillanatra úgy érzem, ez segít. Ez az én gyógyszerem: az állandó sikoltozás.

   Ujjaim belemarkolnak a puha paplanba, összegörnyedek, egészen picire zsugorodom, és csak remegek. Dühös vagyok, szomorú és magányos.

   Nyílik az ajtó, zavartan felpillantok, mire Dell néni vékony alakját látom magam előtt. Dell néni úgy látszik, nem szeret kopogni.

   - Lenne kedved sétálni egyet? – kérdezi. Ő sincs sokkal jobb állapotban nálam, szemei vörösek a sírástól, sápadt, beesett arca alig pár nap leforgása alatt soványodott le.

   - Nem, köszi – válaszolom azonnal.

   - De a pszichológus szerint...

   - Leszarom a pszichológust! – csattanok fel, és újra összerázkódom, mikor eszembe jut elhunyt szüleim arca. Minden a haláluk körül forog, mindenki úgy kezel, mintha tudna segíteni, újra és újra eszembe juttatják, hogy nincs többé senkim.

   Dell néni megszeppenten toporog az ajtóban, mire elszégyellem magam, nem akartam így lehordani. Bűnbánóan megrázom a fejem, mire ő el sem köszönve kihátrál a szobából, majd bezárja maga mögött az ajtót.

   Dell alig múlt harminc éves, és gyógyszertárosként dolgozik. Nincs férje, de van egy élettársa, Frank, aki szintén szeretettel lát engem a lakásukban.

   Ez az új otthonom – nézek körül, és tekintetem megakad a hatalmas ablakon. Felállok és a széles üvegtáblán beömlő fény elé sétálok. Magasan vagyok, a nyolcadik emeleten, innen szinte az egész várost belátni, még a Szent Lőrinc-folyó ezüstös vizét is kiszúrom a távolban. Világ életemben Quebecben laktam, régen a belvárosban, később egy takaros családi házban, most pedig itt, egy társasház legfelső szintjén. Úgy ismerek minden fontosabb negyedet, mint a tenyeremet, rengeteg számomra kedves helyet és emléket őriznek magukban.

   Az ablak tükröződésében magamat látom, saját arcvonásaimról pedig anya jut az eszembe. Újra sírni kezdek.

- Na, mit gondolsz az új lakásról? – kérdezem képzeletbeli védelmezőmet és egyben legjobb barátomat, a szobámban élő szellemet. Nem tudom, hogy velem jött-e, miután a ház leégett, de szeretném azt hinni, hogy most is itt van. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ötéves kor után már nem feltétlen egészséges nem létező személyekkel beszélgetni, nekem mégis segít, ha azt gondolom, a szellem figyel engem.

   Dell makulátlan rendet és tisztaságot tart a konyhában, így valószínűleg nem kellene nagy rumlit csinálnom. Kinyitom a hűtőt, hátha találok valami készételt, aztán hiába áll ott vagy három ételhordós doboz, fintorogva rájuk vágom az ajtót. Éhes vagyok, de amint valami konkrét kajára gondolok, elmegy az étvágyam. Leveszek egy doboz zsírszegény kekszet a barna konyhaszekrény tetejéről, majd a pultnak dőlve kinézek az ablakon. Innen kicsit más a kilátás, mint az én szobámból. Látom a kertvárosokat, meg a kikötő egy kis darabját a Szent Lőrinc torkolatában. A háztetőket hó takarja, az autók latyakban gázolnak. Dell dolgozni ment, a pasija pedig tanul valahol. Biztosan valami okos fazon lehet, ha még harminc évesen is diplomákat szerez. Nagyjából két hete vagyok itt, de még egyszer sem beszéltem vele olyan hosszan, hogy ez is szóba kerüljön.

   Változatlanul nem járok iskolába. Dell néni szerint jót tenne, ha bemennék, de megengedi, hogy ebben a félévben magántanuló legyek. Így telnek hát a napjaim, magányosan, a képzeletbeli barátommal, és a Quebec belvárosára nyíló csodálatos kilátással. Olyan érzés innen szemlélni a világot, mintha nem is benne élnék. Ha nem beszélek senkivel, közelebb érzem magam a szüleimhez. Az öngyilkosságon is elgondolkodtam, hisz mikor régebben mélyponton voltam, az egyetlen, ami visszatartott, anya és apa szeretete volt.

   Viszont... ha véletlenül létezik pokol és mennyország... lehet, hogy anyáékkal elkerülnénk egymást. Akkor meg már inkább kivárom, amíg éhen halok Dell néni kanapéján, a tévéje előtt.

   Arra eszmélek, hogy valami fejen talál, majd hangos csattanással a padlón landol. Az egyik gabonapelyhes, henger alakú dobozt vélem felfedezni benne, lehajolok érte, és visszateszem a helyére. Szeretném azt hinni, hogy a szellem dobott fejbe vele, ez legalább azt jelentené, hogy akármilyen szomorú is vagyok, ő még mindig itt van. Ami azonban valószínűbb, hogy a hátammal véletlen meglöktem a mögöttem lógó szekrényt, amin a doboz volt, aztán az egyszerűen a fejemre pottyant. 

   Erről eszembe jut, hogy az orvosok és a rendőrség szerint csoda, hogy élek, a szobám majdnem teljesen a kazánház fölött volt. A szüleim is meghaltak, pedig ők jóval arrébb aludtak. Állítólag a ruhásszekrényem mentett meg, ami az ágyam mellett állt, és tompította a szétrepedő faldarabok erejét, ez azonban nem lehetett elég ahhoz, hogy szinte sértetlenül megússzam az egészet. Sokszor azt kívánom, bárcsak én is meghaltam volna.

Este ugyanazt csinálom, mint mindig: ülök az ágyamon, és sírok. A bennem kavargó kérdések, és az egyre növekvő, maró üresség sehogy sem akar elmúlni. Szinte már napirendi pontommá vált, hogy magamba roskadva pityergek, a telefonomat be se kapcsolom, én nem írok a barátaimnak, ők pedig félnek megkeresni engem. Furcsa, hogy az emberek mennyire rettegnek mások érzelmeitől. Nem tudnák kezelni az enyémeket sem, így inkább csak hagynak belepusztulni a fájdalomba.

   Éjfél körül fekszem le, egy ideig bámulom a plafont, és utálom, hogy nem olyan, mint amilyen a régi házunkban volt. A szemeim égnek, én mégsem tudok aludni. Félek, hogy megint rémálmaim lesznek, de azért az oldalamra fordulok és becsukom a szemem. A szüleim arcát látom, megpróbálom az emlékezetembe vésni minden vonásukat, hisz egyszer el fogom felejteni őket. Még a temetésükön sem voltam ott, a kórházban feküdtem.

   Olyan érzésem támad, mintha valaki megölelne, nem nyitom ki a szemem, mert tudom, hogy a sötétben amúgy se látnék semmit, ráadásul egyedül is vagyok. A szívem mégis hevesebben ver, amikor a halvány érzés nem múlik. Nem merek megmozdulni, nem akarom, hogy elillanjon a pillanat.

   A szellem megvéd, és mindig mellettem marad.

   Reggel arra ébredek, hogy az ablakomon keresztül csak úgy ömlik a fehér, téli fény, és szürkés ragyogással vonja be a számomra még mindig idegen bútorokat. Az ágy szélén fekszem, úgy érzem magam, mintha egy percet sem aludtam volna, és bár ezúttal a rémálmok elkerültek, tényleg megesküdni mernék, hogy csak egy pillanattal ezelőtt hunytam le a szemem.

   Nyöszörögve megfordulok, az elém táruló látványra azonban nem vagyok felkészülve. Hatalmas párnám másik felén egy sötét hajú fiú feje fekszik, kinek szürke szemei egyenesen rám merednek. Felsikoltok, és az egyetlen gyors menekülési útvonalat választom, vagyis hátrafelé levetem magam az ágyról, minek következtében keményen a földre zuhanok. A fiú erre mintha maga is megijedne, felpattan, majd hátrál pár lépést, miközben egyik ujjával egyenesen rám mutogat.

   Azt hiszem, sokkot kaptam, mert hiába próbálok hátrébb, a fal felé húzódni, a testem nem engedelmeskedik. Remegek.

   - Te látsz engem! – kiáltja a betörő, majd elneveti magát, és enyhén zihálva pár lépéssel közelebb merészkedik. Nem vagyok képes gondolkodni vagy mozogni, úgy félek, hogy még levegőt venni is elfelejtek.

   - Igen, látlak.

   A hangom remeg, pedig nagyon igyekszem, hogy nyugodt maradjak. A fiú fiatalnak tűnik, nem lehet több tizenhét évesnél, kockás pizsama nadrágja és kék pólója teljesen átlagos. Első ránézésre helyesnek tűnik, frissen borotvált, rokonszenves arcából hatalmas, szürke szemek világítanak ki. Vajon jobban félnék tőle, ha nem lenne ennyire szép?

   Természetesen így is meg vagyok ijedve. Ez az ember beteg, ha idegen lányok ágyába mászkál, aztán megkérdezi tőlük, látják-e. Fontos, hogy ne idegesítsem fel, mert akkor akár meg is ölhet. Ekkor döbbenek rá, hogy tombol bennem az életösztön. Felmérem a menekülési útvonalakat, az egyetlen kijárat azonban a szobám ajtaja, amit az idegen teste elválaszt tőlem. Az íróasztalomra nézek, nincs rajta semmi, csak egy kis ceruzatartó kosár, benne pár vadonatúj tollal és grafittal, meg egy papírvágó ollóval. A fiú követi a tekintetem, de nem tesz semmit. Ez azt jelenti, hogy nála is fegyver lehet, nem fél, hogy hozzájutok az ollóhoz, valószínűleg amint elindulnék érte, ő már el is kapna.

   Megint eluralkodik rajtam a remegés. Egy pillanatig mindketten mozdulatlanul várunk a másik reakciójára, végül a fiú ravaszul elmosolyodik.

   - Tulajdonképpen tetszik az új lakás.

   Először nem értem, miről beszél, aztán leesik, hogy délután, amikor valami rágcsáért mentem, én is kérdeztem valami ilyesmit a szellememtől. De az nem lehet... A szívverésem még hangosabbá és gyorsabbá válik. Mi van, ha ez a pasi már napok óta a lakásban rejtőzködik? Megrázom a fejem, az nem lehet, ilyen kis helyen biztosan észrevettem volna.

   Keresem a tekintetét, látni akarok valamit azokban a kavargó, szürke szemekben. Bármit, csak bizonyíték legyen. Bizonyíték, hogy sosem voltam egyedül, hogy a szellem talán létezik, ám valami az agyam egyik hátsó szegletében azt üvölti: ez csak bizonyíték, hogy őrült vagyok.

   - Ki a fene vagy te? – kérdezem, mielőtt azonban a fiú válaszolhatna, minden egy csapásra elfeketedik körülöttem. Olyan, mintha pislognék, de mire újra kinyitom a szemem, az egész elölről kezdődik. Az ágyamban fekszem, a hófödte háztetőkről visszaverődő fény bántja a szememet. Megfordulok, hogy lássam, egyedül vagyok-e, és megnyugodva, mégis csalódottan tapasztalom, hogy a párnám másik felén nincsen senki. Sosem volt még ilyen eleven álmom, percekig bámulom a helyet, ahol a szürke szemű szellemnek kellett volna feküdnie.