2016. június 12., vasárnap

Chery

Érzem, ahogy elhatalmasodik fölöttem az őrület. Beeszi magát az idegsejtjeimbe, az agyamba, a csontjaimba és a bőrömbe. Hangokat hallok, mint a horrorfilmek sorozatgyilkosai, szépen lassan egyre többet, ma pedig már az Ő érintését is éreztem. Ugyanolyan melegnek és puhának, mint az emberi tenyeret, olyan élethű volt, hogy akár valóság is lehetett volna. Mégsem volt az, mert a szellemet én találtam ki, ez segített a magányos estéken otthon, amikor a hótorlaszok miatt anyuék nem tudtak időben hazaérni. Ez tartotta meg bennem a hitet, hogy nincs mitől félnem, mert az őrangyalom megvéd. Most viszont ellenem fordult.

   Veszek egy forró fürdőt, majd beburkolózom a legvastagabb pulcsimba, magamra húzok vagy három takarót, és leoltom a villanyt. Csak fekszem az ágyon és a plafont bámulom. Régi jó szokásommá vált, hogy azt képzelem, ül valaki az ágyam szélén, aki elmondja velem az esti imát, ha én nem is hallom őt. De ki kell szakadnom ebből az ábrándból, épp ideje, hogy szembenézzek a való világgal. Oldalra fordulok, behunyom a szemem, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy most is itt van, és figyel engem.

   Érzem az ereimen végigfutó jéghideg, szilánkos anyagot, ami akkor keletkezik, ha a szellem megérint. Bizsereg az arcom, mintha egy ujj simítana végig rajta. Jó érzés. Ugyanakkor, ha létezne, én most dühös lennék erre a szellemre. A fejemre húzom a takarót, és csak egyetlen rövidke mondatot suttogok a falnak. Nem a szellemnek, a falnak.

   - Menj el!


Másnap meg kell látogatnom mogorva magántanáraim egyikét. Különben három van, egy a humán tárgyakra és a franciára, egy fizikára és matekra, egy pedig az összes többi természettudományra. Ma matekozni megyek Mr. Hube-hoz. Meg merném kockáztatni, hogy ő a világ legérzéketlenebb embere, ugyanis amióta nála tanulok, minden egyes alkalommal megkérdezi, Dell néni hozott-e el, és amennyiben igen, tudna-e vele váltani pár szót. Ezzel persze még nem is lenne semmi baj, ha rólam beszélgetnének, de az elmúlt egy hónapban Dell már nem hajlandó elkísérni, ugyanis Mr. Hube levakarhatatlanul nyomulós, ráadásul minden egyes flörtölő szövege legalább tíz évvel idősebb nálam.

   Ezúttal azonban nem csak Mr. Hube halálos szóviccei aggasztanak, mikor a házához vezető lefagyott úton sétálok. Még csak nem is attól félek, hogy rövidesen eltaknyolok a csúszós latyakban. Nem. Inkább üresnek érzem magam. Eszembe sem jut sírni, valahogy nincs hozzá hangulatom. Ami azt illeti, semmihez sincs hangulatom. Érzem, hogy minden kicsúszott a kezeim közül, nincs semmim. Az egyetlen dolog, amit a magaménak mondhatok, az a porig égetett telek, amin egyszer régen a házunk állt. Na meg persze a pénz, amit a biztosító fizetett, és, amit Dell néni gondosan félrerakott nekem. Most tehát csak sétálok. Egyik lépés a másik után, nem olyan nehéz. Mégis úgy érzem, vastag csizmám talpa csúszósabb, mint valaha, talpam alatt hullámzik a járda.

   Hiányzik az érzés, hogy tartozom valahová, hogy van miért élnem. Már a saját, kitalált szellemem is magamra hagyott, nincs családom, egyedül Dell néni és az okos tojás pasija maradt nekem, bár ők is szenvednek miattam.

   Didergek, pedig a legvastagabb kabátomat viselem. Mióta apáék meghaltak, állandóan fázom, mégsem tudom megszokni, nem olyan, mint a topa fájdalom, ha az ember beveri a kezét. Végignézek magamon. Bár törött karomról lekerült a gipsz, égési sérüléseimnek örökre nyoma marad. Szuggerálva várom, hogy átüssenek a vastag kabáton és emlékeztessenek: sohasem leszek már ugyanaz az ember, aki egykor voltam, de nem történik semmi. Az orvosom szerint igazi csoda, hogy ennyivel megúsztam, szinte lehetetlen egy lángoló házon sértetlenül átkelni.

   Eszembe jut a megmentőm. Mikor legutóbb hallottam, egészen sokat beszélgettünk, szomorú hangja volt. Úgy tűnt, mintha régóta érezné már azt a fagyos hiányt, amit én. Nem érinthetek meg senkit, mert az emberek félnek tőlem. Úgy kezelnek, mint egy törékeny, de szúrós virágot. Vajon ilyen lehet halottnak lenni is? Én élek még egyáltalán?

   Megérkezem Mr. Hube háza elé és felcsöngetek hozzá. Mielőtt belépnék a régi épület hatalmas, fából épült kapuján, még látom forró lélegzetem kavargó páráját, amint összekeveredik a hideg levegővel. A halottak nem tudnak ilyet.


   - Tudod, nem muszáj szenvedned – hallok egy hangot a hátam mögül. A keskeny terasz rozoga korlátján ülök, nyolc emeletnyi magasságban, alattam a nem túl mozgalmas, lakótelepi magány.

   - Tudod, nem muszáj beleszólnod – válaszolok, de nem nézek hátra. Nem akarom, hogy Dell néni meglássa, megint sírok. Már nem vagyok olyan hisztérikus, mint az elején. Azt hiszem, a maga módján ez sokkal ijesztőbb, csak folynak a könnyeim, reménytelenül, megtörten, csendesen. Egy hang nélkül.

   Dell néni mögött csukódik a terasz toló ajtaja, egy flip-flop szivacstalpa csattog felém.

   - Chery, én csak segíteni akarok neked – kezdi kétségbeesetten, amitől csak még inkább megszakad a szívem. – Engedd!

   - Nem tudsz segíteni, senki sem tud! – mordulok rá, miközben végig a csillagos eget figyelem. Ma különösen tiszta, pedig február közepe van. Farkasszemet nézek a csillagokkal, büszke tekintetükben kihívást vélek felfedezni.

   - Akkor csak beszélgessünk.

   - Miről?

   - Szép az ég – lendül fel mellém Dell is, majd, miután kényelmesen elhelyezkedik a széles párkányon, a terasz falának támasztva hátát, felém fordul. Papucs és pizsamanadrág van rajta, már nem tűnik olyan soványnak, mint egy hónapja, bár ez lehet a felső testét takaró, vastag téli kabát miatt is. Szőkésbarna haja pont olyan, mint az enyém, bár ő most szoros kontyba csavarva viseli, arca fiatalnak és egészségesnek hat. Furcsa, mert Dell apa húga volt, most mégis anyára elékeztet.

   - Te hogy bírod elviselni? - kérdezem.

    Próbálom visszafogni magam, de érzem, ahogy arcomon újabb könnycsíkok vánszorognak keresztül. 

   - Nekem sem könnyű – néz az égre elgondolkodva -, de megpróbálok valami másra gondolni. Például rád. Hogy mennyire nem ismertelek eddig és, hogy még most sem tudok rólad semmit. Pedig remek lánynak tűnsz.

   - Sajnálom... De most nem vagyok képes erre.

   - Arra, hogy másra gondolj?

   - Nem, arra, hogy elfelejtsem anyáékat és úgy éljek veletek, mintha egy család lennénk – felelem, a kelleténél talán kicsit indulatosabban.

   Dell továbbra sem mozdulva rám néz, érzem magamon átható, zöld tekintetét. Sosem ismertem jól, családi összejövetelt egyszer sem tartottunk, már ha egyáltalán lett volna kit meghívni rá. Ugyanis nem vagyunk valami sokan, anya nevelőszülőknél nőtt fel, akikkel később nem tartotta a kapcsolatot, apa egyetlen élő rokona pedig Dell, valamint pár unokatestvér Franciaországban.

   - Én sem fogom elfelejteni apádékat. Senki sem fogja, a szép emlékek örökre megőrzik őket. De mi akkor is egy család vagyunk, mégpedig azért, mert ilyen nehéz helyzetekben is összetartunk. Fogadd el a segítségemet!

   Egy ideig hallgatunk, nagynéném könyörgő szavait továbbviszi a jeges, februári szél. Már nem az eget nézem, hanem levegőben lógó, pizsamás lábaimat. Összeolvadnak az utca sötétjével, amit csak néha tör meg egy-egy lámpaoszlop kör alakú fénye.

   - Nekem ez nem megy – suttogom a szélnek, majd lemászom a korlátról és bemenekülök a meleg lakásba.


Néha rémálmaim vannak. Látom anyát, amint lángol a teste, érzem a ház szétrobbanó deszkáinak melegét. Futok a szüleim hálószobája felé, de valami visszatart, irányítja a testemet, egyenesen lefelé vezet. Le az emeletről, ki az utcára, a szomszédok ölelő karjaiba, akik aggodalmas hangon faggatnak. Nem tudom megmondani, hol vannak a szüleim, csak a szemem előtt villódzó képeket látom, amint élettelen, fekete csontvázakká sorvadnak. Sikítani akarok, de a hangszálaimon megtelepedő füst nem engedi, fojtogat a forró, büdös levegő. Az egész környék megtelik az égő hús, az olvadó üveg és a robbanó műanyag szagával, a kertben burjánzó gyümölcsfák recsegve-ropogva válnak élettelen hamuvá. Emlékszem, amikor anyával elültettük őket, és amikor majdnem elfagytak a télen. Mindennek vége.

    Felriadok. Nem izzadok, arcomon puha könnyek folynak végig. Vacogok a vastag takaró alatt, észreveszem, hogy az ablakom nyitva maradt, a jeges, kanadai éjszaka pedig akadálytalanul kukucskál be rajta. Felkelek, hogy becsukjam, majd ahelyett, hogy visszafeküdnék, csak a matrac szélére ülök. Még mindig érzem a torkomat fojtogató füstöt, hüppögök, próbálok megálljt parancsolni újra és újra előtörő könnyeimnek. Nincs jövőm, nincsenek barátaim, nincs családom, nem vagyok szép, sőt, még gazdag sem vagyok. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy van-e egyáltalán bármi is, amiért érdemes élnem.

    A válasz mindig ugyanaz: talán egy nap majd lesz. Aztán arra gondolok, hogy sosem lesz férjem, nem lesznek gyerekeim. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ez velük is megtörténjen, nem lennék képes megkockáztatni. Akkor meg miért nem ugrom ki egyszerűen az ablakon?

   Talán, mert félek, hogy a Pokolra jutok? 

   Ugyan miért félnék ettől?

   Felállok és újra az ablakhoz lépek. Ezúttal nem csak bukóra nyitom, szélesre tárom, hogy az erős szél beáramolhasson rajta. Egyszerű, fekete ujjatlanom és pizsamanadrágom alatt megborzongok, ugyanakkor élvezem, ahogy a sós könnyek lassan összehúzzák sápadt bőrömet. Óvatosan, nehogy megégessem magam a radiátor forró csövével, felülök a párkányra, és kilógatom a lábam, épp úgy, ahogy este az erkélyről. Ezúttal a terasz széles kőkorlátja helyett csak egy rozoga, keskeny alátámasztás választ el a nyolc emeletnyi zuhanástól. Remegek, de nem a hidegtől, hanem a mély, ösztönszerű halálfélelemtől. Érzem, hogy ez segít.

   Végiggondolom, milyen lenne lezuhanni, a kemény, fekete betonon meghalni. Egyszerű és gyors lenne, soha többé nem fájna már semmi. Aztán jönnek a szokásos kifogások is, például, mi van, ha nem halok meg, helyette viszont örök életemre megnyomorodom? Sokan mondják, hogy az öngyilkosok az utolsó pillanatban mindig megbánják tettüket, úgy halnak meg, hogy élni akarnak. Elvetem a kiugrás lehetőségét, nem lennék képes megtenni.

   Pár percig csak várom, hogy a hideg levegő leforrázzon, lassan megnyugszom, visszatér a szokásos üresség, többé már nem fenyeget az összeroppanás veszélye. Összeroppanás. Csodálatosan találó kifejezés. Hisz a mellkasodban nyújtózkodó űr addig növekszik, míg vákuumot nem képez benned és magába nem szippantja az összes csontodat. Egészen elhiszed, hogy össze akar törni, hogy húz és cibál, csak arra vagy képes, hogy a földön kuporogj és a hajadat tépd fájdalmadban.

   Visszamászom a szobába, újra érzem magamon a szellem láthatatlan kezének gyengéd érintését.