Chery

- A nevemen szólítottál? - A hang, amit az előbb hallottam, nem tűnt idegennek. Olyan, mintha egész életemben ismertem volna, ráadásul igazi törődés és aggodalom hallatszott ki az egyetlen elsuttogott szóból, ez pedig utolsó kétségeimet is eloszlatja. Mégsem látok mást, csak a fölöttem fehérlő, rideg plafont. Tudom, hogy itt van, a szellem az, érzem a jelenlétét. Olyan, mintha apró tűkkel böködnék a bőrömet, a belőlük áradó fagyos hideg pedig szerteágazna az ereim mentén. Mégis jó érzés, talán azért, mert amióta csak az eszemet tudom, megnyugvást hoz az életembe. Biztonságot, családot ad.

   Az arcbőröm feszül a rászáradó könnyektől és az utánuk visszamaradó, felmérhetetlenül kis mennyiségű sótól. Behunyom a szemem, mert tudom, hogy nem fogom látni őt, maximum csak érezhetem, hogy itt van, várhatom, hogy válaszoljon. A furcsa álom jut az eszembe, amiben egy fiú mellett ébredtem. Vajon ki lehet a megmentőm? Ki lehet ez a lélek, talán egy őrangyal? Vagy egy halott ember kóborló lelke?

   Mozdulatlanul fekszem, a tűszúrások bizsergető érzése lassan abbamarad. Tudom, hogy a szellem elment, mielőtt még akárcsak egyetlen kérdést is megválaszolhatott volna. Újra egyedül vagyok, a világban és a fejemben egyaránt. Mert nem vagyok én olyan naiv, hogy azt higgyem, nem vagyok őrült. Ez az egész szellem dolog csak egy gyerekkori játék, amit az elmém most ellenem fordít, a testem tudja: ha nem tesz valamit a boldogságom érdekében, hamarosan tönkre fogok menni. Ezért hallucinálok.

   A csodálatos életem egyetlen éjszaka alatt semmisült meg, most pedig csak egy magányos lány vagyok a romok közepén. A törmelékek az emlékeim, a szüleim egyre halványuló arca pedig az egyik legélesebb kődarab, amely a húsomba váj.

Egy hónapja vagyok Dell néninél, de most először hagyom el a lakást önszántamból. Persze muszáj kimennem, ha orvoshoz vagy pszichológushoz visznek, de az teljesen más, mint mikor az ember csak úgy sétál egyet. Leereszkedem nyolcadik emeleti rejtekhelyemről, ahol eddig bujkáltam. Egy hónap alatt sok minden változik, így a természet is más arcát mutatja. Mikor kilépek a társasház nehéz ajtaján, a belvárosi forgalom zaja semmi az arcomba csapó szél süvítéséhez képest. Quebec ilyen szempontból nem épp ideális lakóhely, hisz errefelé sohasem áll a levegő. Mit nem adnék, hogy akár csak egyszer is fülledt nyárban legyen részem!

   Vastag, kötött sálamat egészen az orromig felhúzom, kesztyűs kezeimet pedig gyorsan zsebre vágom, nehogy kiszáradjanak a hidegtől. Elindulok a közeli park felé, amit még az ablakomból szúrtam ki. Csendes, nyugodt helynek tűnik a belvárosi forgalomhoz képest, tökéletes hely a számomra.

   Miközben a park felé sétálok, minden szembejövő embert gondosan szemügyre veszek. Régen sohasem tettem ilyet, most azonban nem bírom megállni. Memorizálom az arcokat, elemzem az öltözékeket, próbálom kitalálni, hogy egyes emberek mit dolgoznak, vagy hova sietnek. Kívülállónak érzem magam, menthetetlenül árvának, és tudom, ha a szemem nem fájna már így is borzasztóan a kellemetlen időjárási viszonyoktól, könnyezni kezdenék. Sírnék a szénfeketére égett házunk miatt, melyet most biztosan vastagon befed a szűz hó. Olyan lehet, mintha fehér púderrel szórták volna meg, hátha attól kevésbé nyújt tragikus látványt.

   Mikor elérem a kopasz fákkal szegélyezett, négyzet alakú területet, alig tudom megkülönböztetni az aszfalt többi részétől, hisz mindent ugyanaz az utálatos, hideg trutyi borít. Fázva, fáradtan huppanok le egy jegesre fagyott padra, jócskán legyengített az a semmittevéssel töltött hónap. Egy pillanatra azt is elfelejtem, miért jöttem el ide, aztán eszembe jut, hogy valójában nincs mit elfelejtenem. Nem tudom, mi okból vagyok itt, bár ezt már úgy-ahogy megszoktam, az én életemben semminek sincs értelme. Lehet, hogy ez már a gyógyulás útja, lehet, hogy a hirtelen vágy, amit ez a park ébresztett bennem, azt jelenti, kezdek felépülni. Kár, hogy nem érzem jobban magam. Ami azt illeti, soha nem is leszek jobban. Dühös vagyok, amiért az én szüleimnek sohasem születtek unokáik, dühös vagyok, amiért nem ellenőrizte senki azt az istenverte kazánt, dühös vagyok, mert nincs semmim és senkim, és, mert Dell néni és Frank egyáltalán nem tud érdekelni. De ami a legjobban bosszant, az az, hogy mégis túléltem azt a bizonyos robbanást. Ha aznap meghaltam volna... mindenkinek jobb lett volna.

   A keskeny ösvény másik oldalán egy vastag kabátba burkolózó, fiatal nő ül. Hogy eltereljem a figyelmem, őt kezdem nézni. Furcsa, színes ruhái réginek tűnnek, kócos haját pedig egy virágos hajpánt díszíti. Akár hajléktalan is lehetne, egyedül márkás, fekete lakkcipője enged másra következtetni. Próbálom kitalálni, vajon miért jöhetett ez a nő ide, mikor a hőmérséklet jócskán fagypont alatt van, ráadásul a négyzet alakú, tökéletesen mű parkban sincs semmi festői, amiért megérné kilátogatni ide. Talán ő is szomorú vagy magányos, mint én.

   Vajon a magányos emberek miért nem barátkoznak egymással? Sokkal egyszerűbb lenne nekik, mégis elmennek egymás mellett anélkül, hogy jobban megnéznék egymást. Hirtelen ötlettől vezérelve felkelek, és a gondolataiba vesző nő felé indulok. Vastagkeretes, retro stílusú szemüvegén keresztül a park közepén elhelyezett, apró halastavat figyeli. A közönséges pocsolyáénál nem sokkal nagyobb vízfelületet vastagon borító jég kicsit sem hasonlít természetfilmekben és művészi festményeken látott rokonaira, sártól mocskos tükre leginkább egy félig kiolvasztott, saras mélyhűtő tartalmára emlékeztet.

   - Szia! – köszönök a lánynak, mikor leülök mellé, bár csak most látom, hogy ódivatú stílusa ellenére mennyire fiatal. Négy-öt évvel lehet csak idősebb nálam, zavart mosolyából ítélve pedig nem gyakran állnak oda elé idegen emberek csak úgy beszélgetni.

   - Hello!

   A lány fején csücsülő, fehér virágok, olyanok, mintha az őket körülölelő, gubancos, szőke hajból nőttek volna ki. A hó el nem olvadt pelyhei megülnek csillámos széleiken.

   Egy ideig nem szólunk, csak ülünk egymás mellett, most már én is a befagyott pocsolyát nézem. Sohasem voltam még itt nyáron, de nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen elfuserált, instant természet bármelyik évszakban feldobná az itteniek életét. Végül már kezdem kínosnak érezni a csendet, muszáj mondanom valamit.

   - Egyébként Chery vagyok. Chery Hegel – mesélem, mire a lány felkapja a fejét.

   - Chery?

   Utálom, hogy az emberek mindig meglepődnek a nevemen. Néhányan viccesnek, aranyosnak találják, valaki pedig csak afölött értetlenkedik, hogy miért nem két „r"-rel írom. Anya rengetegszer elmesélte, hogy azért lettem Chery, mert lakott egy kisbaba a szomszédban, aki éjjel-nappal csak sírt, és olyankor – a szüleim állítása szerint – teljesen elvörösödött, olyan volt, mint egy pici, piros bogyó. Apáék azt gondolták, én is ilyen leszek, egy nagy, bömbölő cseresznye, csak mert Paradicsomnak nem anyakönyvezhettek. Elszorul a torkom, hiányzik az a rengeteg képtelen történet, amit annyiszor elmeséltek nekem, és azok is, amiket későbbre tartogattak.

   - Jilly Linehan – szólal meg kisvártatva a lány, miután figyelmen kívül hagyom a kérdését.

   Aznap már nem is beszélünk többet egymással, csak nézzük a tavat, mindketten reszketünk. Talán másfél óra is eltelik így, mire nagy nehezen feltápászkodom, és elköszönök Jillytől.

Este Dell és Frank vacsorázni megy. Engem is elhívnak magukkal, de nem akarok menni, az túlságosan is olyan lenne, mintha egy család lennénk. Miután mindketten elkészülnek, és végre kilépnek az ajtón, elterülök a nappaliban álló, hatalmas bőrkanapén, és bekapcsolom a tv-t. Gyanítom, hogy ezt is – mint a házban fellelhető elektronikai eszközök többségét – Frank vette, ezért gondolatban megköszönöm neki a jó minőséget és a széles képernyőt. A nagynénémmel biztos sokat veszekedtek rajta, mert bár mindketten dolgoznak, nem keresnek valami sokat.

   Csinálok egy tál pattogatott kukoricát, olvasztok rá egy kevés vajat, majd megszórom a kedvenc fűszerkeverékemmel. A legtöbb ember undorítónak tartja a popcorn ezen egyedi receptjét, így kihasználom az alkalmat, hogy egyedül vagyok, és nem kell érte szégyellnem magam. Lassan vánszorognak az órák, szinte minden szombat este vetített, ezer éves családi filmhez kapcsolóik valami szép emlékem, amit beszennyezett a szüleim halála. Azt képzelem, hogy a szellem mellettem fekszik és átölel, mint egy védelmező buborék, amit bármikor magam köré vonhatok. Tudom, nem szép tőlem, hogy így kihasználom a képzeletbeli barátomat, de nincs mit tenni, menthetetlenül önző vagyok.

   Újra és újra a szellem hangja jár a fejemben. Ahogy kimondta a nevemet... még soha senki nem beszélt ilyen védelmezően hozzám. Egyetlen szóból is tudtam, hogy megért engem, bármi is legyen ő. Persze ez is csak egy bizonyíték arra, hogy az egészet csak képzeltem, hisz senki sem tudhatja, mit érzek, egyedül én. Nem szabadna hagynom, hogy ez az egész így elhatalmasodjon fölöttem. Ennek ellenére még csak meg sem próbálom nem észrevenni a nyakamat birizgáló meleg leheletet. Libabőrös vagyok a félelemtől, az engem felemésztő szeretetéhség azonban erősebbnek bizonyul, nem mozdulok.

   Popcornnal az arcomon, a kanapén fekve alszom el, egy sötét hajú, szürke szemű fiúról álmodom.