Rowan

Régen szerettem futni. Úgy értem, amíg éltem. Jó érzés volt, amikor nagy nehezen felküzdöttem magam egy dombra, majd lefelé szaladtam. Szabadnak, súlytalannak éreztem magam, elfelejtettem a problémáimat, csak a légzésemre koncentráltam. Most már nem lenne ugyanolyan, hisz nem vagyok képes elfáradni. Nem érezhetem magam szabadnak, mert nem a testem tart fogságban.

   Chery viszont nagyon élvezi a dolgot, ahogy elnézem. Nem nagyon jár el otthonról, mostanában viszont egyre gyakrabban sétál vagy fut. Látom rajta, hogy most is dühös, végig mellette szaladok. Ahogy megfeszülnek az arcizmai, összeszorítja a fogát és küzd, tudom, hogy nem a fáradtság az, ami ellen harcol, hanem az érzelmeivel kell szembenéznie. Az én szüleim talán még most is élnek, mikor meghaltam, elköltöztek, és sosem láttam őket viszont. Néha hiányoznak, de tudom, hogy ők jobban szenvednek nélkülem. Valami összetört bennük aznap, mikor elhagyták a házat és egyúttal engem is. De ők legalább itt vannak egymásnak, Cherynek senkije sincs.

   A hatodik kört futjuk, de a lány még mindig nem áll meg. Kezdek aggódni érte, remegnek a lábai, nehezen veszi a levegőt, a haja tiszta víz, az arca pedig vörös, mint a gyümölcs, amiről elnevezték. Nem nyújt valami szép látványt, főleg, hogy karcsú alakját több réteg, vastag sportruházat fedi, nekem mégis tetszik, hogy ennyire élő. Én már sosem változom, csak azt tudom manipulálni, hogy a látók és a többi szellem milyen ruhákat lát rajtam, de az arcomra és a testemre nincs befolyásom. Már az is nagy dolog, hogy a tárgyakon át tudom préselni magam, a futás olyan elérhetetlen álom a számomra, amiről örökre le kell mondanom.

   Egy csendes utcába érünk, észreveszem, hogy a hetedik kört kezdjük. Tudom, hogy Chery nem lesz képes még ezt is lefutni, vagy összeesik, vagy megáll. Én az előbbire szavazok. Régen megtanultam már, hogy akármennyire is aggódom érte, nem tudok beleszólni az életébe, így most sem próbálkozom, csendben futok mellette. Az ő léptei hangos toccsanásokkal csapódnak a latyakba, míg az enyémek némák.

   Egyszer, mikor Chery olyan tizenhárom éves lehetett, egy este szörnyen zuhogott az eső. Dörgött az ég, villámlott, a szél pedig olyan erős volt, hogy reggelre több lámpaoszlopot és fát kicsavart az utcában. Chery szülei a rossz időnek köszönhetően forgalmi dugóban ragadtak, így ő egyedül volt otthon, a tv előtt ült, de nem félt, őt nem lehet holmi kis esővel beugratni. Nem azért, mert olyan bátor lenne, hanem szimplán azért, mert tisztán látja a világot. A megérzései sosem csalnak, aznap este pedig semmi baljós jelet nem tapasztalt.

   Aztán hirtelen macskanyávogás hallatszott odakintről. Chery elindult, hogy megnézze, mi történt, én pedig utána mentem, mert kíváncsi voltam. Nyálka, a család akkori macskája – aki onnan kapta nevét, hogy dorombolás közben gyakran nyáladzott – a háztetőn ragadt, ugyanis a kertben álló tölgyfa ága, amin keresztül visszamászhatott volna, letört a viharban. Chery egy pillanatig sem habozott, berohant a garázsba, majd egy hatalmas létrával tért vissza, ami olyan nehéz volt, hogy csak vonszolni tudta maga után. Felmászott a tetőre, négykézláb, óvatosan araszolt előre az ereszcsatorna sarkánál kuporgó, barna foltos macska felé. Én mentem utána, az erős szélnek köszönhetően olyan erőteljesen zuhogott az eső, hogy a kövér cseppek szúrták az ember bőrét, és ha engem nem is, Cheryt igencsak összezavarták. Mire nagy nehezen összeszedte imádott macskáját, kockás pizsamája teljesen átázott, szőrős mamusza pedig olyan saras volt, hogy eredeti, sárga színe teljesen kivehetetlenné vált.

   Chery - kezében a kapálózó, nyávogó macskával - megindult visszafelé a lejárat irányába, nagyon lassan haladt, nehogy megcsússzon a nedves és különben is meredek cserepeken. Ekkor azonban egy váratlan széllökés kibillentette a létrát, ami lassan, a tető szélétől egyre távolodva elkezdett a föld felé dőlni. Ösztönösen az utolsó fok széle felé kaptam, hogy meg tudjam fogni, de az csak átsuhant a kezemen és hangos csattanással a kerítésnek zuhant. Chery másfél órát kuporgott odafönt a hideg szélben, mire a szülei hazaértek, utána pedig olyan tüdőgyulladást kapott, hogy majd egy hónapig nem tudott iskolába menni. Azt hiszem, az volt szellemlétem legdühítőbb pillanata. Egy tehetetlen semmi vagyok az élők világában, mintha csak az univerzum gúnyolódna rajtam, amiért halálom előtt eszembe se jutott hálát adni a kezeimért.

   Most sem tudom megállítani a mellettem futó lányt, akárhogy kiabálnék, felesleges lenne. Magamban azért mérgelődöm, hogy persze, csak neki juthat eszébe tél közepén dühterápiás edzéstervbe kezdeni, mégsem az idő zavar igazán, hanem a kifejezés, amit Chery arcán látok. Régen vidám volt, mindig mosolygott és nevetett. Most pedig rá sem ismernék, ha nem néztem volna végig, ahogy megváltozik. Az arca lefogyott, a haja sötétebb lett a sok lakásban töltött óra miatt, szemei alatt lilás karikák éktelenkednek, telt ajkai kiszáradtak és felrepedeztek.

   - Jól van, most már állj meg! – próbálkozom mégis, mert észreveszem, hogy Chery egyre gyakrabban botlik meg a saját lábában. Ekkor végleg kibillen az egyensúlyából, és majdnem hasra is esik. Nem tud újra elindulni, lassítania kell, sétál pár métert, majd megáll. Úgy zihál, hogy szinte érzem a tüdejét égető fájdalmat. A térdére támaszkodik, összeszorítja a szemeit. Már nagyon közel vagyunk a hetedik kör végéhez, csak pár háztömbre van innen Dell néni lakása, ahol Chery most él. Oda már sétálva is pár perc alatt eljutunk. Közelebb lépek hozzá, és a vállára teszem a kezem, bár tudom, hogy nem érzi. Az előbb sem hallhatott, csak véletlen egybeesés, hogy épp akkor botlott meg, amikor beszéltem hozzá.

   - Itt vagy? – szólal meg rekedt hangon. Ahogy a kezem a vállához ér, érzem, hogy egész testében remeg. Vesz még néhány mély lélegzetet, majd a járda szélére kotort hókupacra köp.

   - Igen – suttogom a fülébe. Tudom, mennyire ijesztő lehetek, mégsem jut eszembe semmi, amitől kevésbé lennék természetellenes. Az én hangom is remeg, semmiképp sem jelent jót, hogy Chery hall engem. Mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy beszéljek hozzá. Mert a mi kapcsolatunk... bonyolult. Olyan, mint egy nagy, boldog ölelés, csak mindketten üres levegőt szorítunk magunkhoz.

   - Miért csak most?! Miért nem voltál itt, amikor szükségem lett volna rád?!

   Chery felegyenesedik, vékony lábai még mindig remegnek, zöld tekintete keres valamit a levegőben. Szavai szíven ütnek, fogalmam sincs, hogy magyarázhatnám el neki. Még azt sem tudom, egyáltalán hogy hallhat engem. Veszek egy mély lélegzetet, nem mintha szükségem lenne rá.

   - Hunyd le a szemed! – mondom, mire fújtat egyet, de engedelmeskedik. Még mindig zihál, bár nem vagyok biztos benne, hogy a futástól. Idegesen forró arcára simítom a tenyerem. Bőre ragad az izzadtságtól, arccsontja megint egy fokkal élesebb, mint, ahogy emlékeztem. Ekkor eszembe jut, hogy ha ő a horgony, ami ideköt engem, talán az ő dühe is táplál. Talán azért vagyok egyre erősebb, mert a lány, akit szeretek, szenved.

   - Ezt érzed?

   Még egy méterrel közelebb lépek hozzá, így már kicsit le kell hajolnom, hogy lássam.

   - Igen – feleli, észreveszem, hogy még az arca is libabőrös.

   - Miért bízol bennem ennyire?

   - Mert te vagy az egyetlen, aki megmaradt nekem – majd egy pillanatnyi habozás után hozzáteszi. – És mert megmentettél.

   Eszembe jut az éjszaka, amikor úgy éreztem, én magam vagyok a lángok középpontja, mégis távol tartottam őket. Pajzsot képeztem a törmelékek, a tűz, és az üvegszilánkok ellen, Cherynek egyedül akkor esett baja, mikor a fal egy nagyobb darabja a kezét is eltalálta, méghozzá úgy, hogy az eltört, és a gipszet egészen múlt hétig hordania kellett. Akkor tényleg dühös voltam, olyannyira, hogy az már engem is megrémisztett. Valahol a lelkem mélyén mindig szabadulni akartam, olyan régóta vártam, hogy az az istenverte ház leégjen! De abban a pillanatban, hogy az első láng kigyulladt, tudtam, többé már nem ez a lélektelen téglarakás tart itt.

   - Menj haza! Nincs értelme beszélned velem.

   A hangom lemondó, én is meglepődöm rajta, mennyire kiérződik belőle a csalódottság. Chery megrázza a fejét, mire sötétszőke és barna tincseinek újabb adagja szabadul ki laza copfjából. Kinyitja a szemét, és összeszorított szájjal néz körül. Engem keres, pedig tudja, hogy előtte állok, és még mindig az arcát fogom. Nem lát. Leengedem a karomat, majd hátrébb lépek tőle.

   - Nem lehet, hogy csak képzellek, ugye? Ugye nem vagyok őrült? – sírja kétségbeesetten, és nagyokat pislog, hogy a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket visszaparancsolja.

   Nincs szívem válaszolni neki. Nem álltathatom, nem hiheti azt, hogy én megmaradtam neki. Nem ismer engem, fogalma sincs, ki vagyok, csak azt hiszi, hogy vigyázok rá. Elképzeli, hogy nincs egyedül, pedig valójában kevés nála magányosabb ember él a Földön. Azzal, hogy beszélek vele, csak hitegetem.

   Nehéz szívvel bár, de megfordulok, elindulok arra, amerről az imént jöttünk. Még akkor is hallom, hogy sír, mikor már messze járok tőle.