Rowan

- Nem gondolod, hogy ez a lány még bajt hozhat rád?

   Érzem, hogy megrándul a szám széle. Mégis mit képzel ez a Jilly Linehan? Hogy azért vagyok Chery mellett, mert nincs jobb dolgom? Hát pont nem. Persze ezt az előttem ülő, pápaszemes, kócos hajú nő nem tudhatja. Ms. Linehan pár hete váltotta le elődjét az Anonim Kísértetetek Átsegítő Szervezet vezetőjeként, még nem tudhat rólam mindent. Még nem tudhatja, milyen peches élőhalott is vagyok.

   - De igen, pontosan ez a probléma - válaszolom végül egy fáradt sóhaj kíséretében. - Kicsi kora óta figyelem, amióta csak megvették a házat, ahova kötődtem, és ami pár napja kigyulladt. Mindig Chery mellett voltam, mert érdekesnek találtam. Tudja, mi, szellemek gyakran unatkozunk, és jó volt azt gondolni, hogy van egy húgom, akire vigyázhatok.

   Ms. Linehan kissé előrehajol, szőke, gubancos hajában megszólalnak az egymáshoz ütődő, fából faragott díszek.

   - Még mindig nem értem. Az imént azt mondtad, a ház felégett. Miért nem fogod magad, és szublimálsz át a másvilágra?

   Összeszorított szemmel megrázom a fejem. Én is ezt vártam, én is csak el akartam tűnni. De aznap, mikor néztem a szüleim álmait jelentő ház romjait, ahogy a lángok felemésztik, még akkor is csak egy dolog járt a fejemben: időben kimenekíteni Cheryt. Sőt, igazság szerint, a felrobbanó kazán régóta vacakolt már, több tűzesetet egyenesen én akadályoztam meg. Vágyom a szabadságra, de még mindig van egy lánc, ami itt tart.

   - Valami megváltozott. Azt hiszem... azt hiszem többé már nem az az ócska ház a legfontosabb számomra.

   - Hanem mi?

   - Chery.

Miután a terápia újabb eredménytelen próbálkozásnak bizonyul, haza indulok. Vagyis arra a helyre, ahol egykoron éltem. Az idő hűvös, bár engem nem zavar, nincs fizikai testem, ami fázhatna. Nem is lát senki, kivéve persze Ms. Linehant és más médiumokat, ők észrevesznek, ha én is úgy akarom. Sokat gondolkodtam azon, hogy talán Chery is látó lehet, azért vonzódom hozzá annyira. Elvégre tisztában van a létezésemmel, ez biztos. Mikor egyedül van, látom a szemén, hogy keres valamit, egy apró foltot a levegőben, egy elsuhanó testet, bármit, csak bizonyíték legyen a létezésemre. Hisz én vagyok az, aki mindig megvédi, és bár ezt sokáig nem tudta, mára már biztos benne. Talán óvatosabbnak kellene lennem. Mégis örülök, hogy van valaki, aki - ha csak korlátozottan is - de érzékeli a jelenlétemet.

   Megérkezem az egykori kerítés elszenesedett romjai elé, a felégett területet körbekerítették egy sárga, műanyag szalaggal, mindenhol füst és olvadt műanyag kellemetlen szagát érezni. Átbújok a szalag alatt, és szomorúan körbenézek. Még a kert is felperzselődött, a kazán robbanása olyan erővel söpörte el az egészet. Néhány fal és berendezési tárgy még áll, az emelet azonban úgy, ahogy volt, beszakadt, törött üvegcserepek és kőhalmok borítanak mindent. Olyan érzés így látni az otthonomat, mintha egy hatalmas űr keletkezne a szívem helyén. Ami pedig még szörnyűbb: emberek haltak meg itt.

   Tegnap sokáig próbálkoztam kapcsolatba lépni az elhunytak szellemével, hátha itt vannak még, de szerencséjük volt, egyszerűen eltűntek. Sokszor azt kívánom, bárcsak én is álmomban haltam volna meg, és nem kényszerülnék arra, hogy örökké az élők világát járjam. A szüleimmel és a testvéreimmel lehetnék, akárhol is legyenek.

   Aztán eszembe jutnak a halál előnyei. Rengeteg cinikus barát például, akik szintén itt ragadtak. Ráadásul azt csinálok, amihez csak kedvem támad. Semmi sem korlátoz, mindössze annyit kell tennem, hogy minden este éjfélkor visszatérek a helyhez, tárgyhoz vagy személyhez, ami vagy aki miatt még itt vagyok, és lehetőségeimhez mérten távol tartom magam az emberektől. És ez sikerülne is, ha épp nem az egyikükhöz kötődnék.

   Bosszúsan belerúgok egy apró kavicsba, mire az arrébb gurul. Erősödöm és vannak tárgyak, amiket már mozgatni tudok, hivatalosan is kopogó szellem lettem. Régebben, a halálom környékén még minden sokkal bonyolultabb volt. Egy egyszerű toll is olyan nehéznek tűnt, mintha két tonnát nyomna, és a közhiedelemmel ellentétben nem tudtam csak úgy átnyúlkálni rajta, annak is megvan a maga tudománya. Rám az egész világ olyan hatással van, mint egy működő testre, én azonban gyenge és láthatatlan vagyok, ahhoz például, hogy egy ember érzékelje az érintésemet, hatalmas erőfeszítésre lenne szükségem.

   Megfordulok és az égre pillantok. Szép idő van, mármint a hideg, kanadai februárhoz képest. Egy csendes utcában vagyok, apró kertvárosi házak közt, amilyen a leégett rom is volt egykor. Talán húsz éve épülhettek, még a szüleim befektetéseinek köszönhetően. Lassú, kimért léptekkel haladok, még ennyi év után is várom, hogy a hó ropogjon a talpam alatt, de még csak lábnyomot sem hagyok benne. Furcsa a létezés illúziója, mert én látom magamat, olyan vagyok, mint egy ember, mégsem vagyok az. Csak egy lebegő emlék vagyok, olyan, mint az évezredek során elporladó őskagylók nyomai egy-egy kőben vagy szikladarabban. Egy test nélküli árnyék, ez vagyok én.